11 órára értem ki a repülőtérre, így bőven volt időm a gépem indulásáig, mivel csak délután 3 órakor indult. Mielőtt becsekkoltam volna, még lemértem a csomagjaimat és átpakoltam a
táskáimat, hogy biztosan ne legyen baj a csomagfeladó pultnál, mivel lett egy plusz bőröndöm, de még így is elég szűkösen fértek el a dolgaim, majd feladtam a táskáimat és elindultam,
hogy felszállja a NY-i gépre és elhagyjam ezt a csodálatos helyet... Szerencsére egy könyvesboltban találtam wifit, így vettem ott egy kávét és kényelembe helyeztem magam, skypoltam szüleimmel, barátaimmal, amíg nem kellett mennem a géphez. A
Deltaval utaztam újra a LaGuardia repülőtérre és szerencsére minden rendben
volt a repülőút alatt. Amikor elindultunk a kifutópályán, a sírás kerülgetett,
mivel leperegtek előttem a képek, hogy mennyi pozitív élményt éltem át ez alatt az egy
hónap alatt és mennyi kedves, segítőkész embert ismertem meg. Bízom benne, hogy
nem utoljára találkoztam ezekkel az emberekkel és az élet ad még rá lehetőséget, hogy újra
lássuk egymást mindannyian!
 |
| New York felett |
Időben érkeztünk meg a LaGuardia repülőtérre 6:15-kor, ahol felvettem a csomagjaimat, majd egy kicsit várakoztam Ricardora és Tónira, mert kijöttek elém a repülőtérre, csak kicsit megcsúsztak út közben és késve értek oda. Busszal és metróval mentünk haza és jó volt újra Tilaniékkal is találkozni. Másnap White Plainsben voltunk napközben Tilanival, Ricardoval, Antonióval és Filibbel, a kedvenc perui éttermemben ebédeltünk, ahol a szokásos csirkémet ettem, majd este bementünk Brooklynba a Nitehawk moziba, ahol a Napos oldalt néztük meg. Ez a hely eltér a nagy moziláncoktól, mert itt a film élménye mellett pincérek lesik minden kívánságodat, hogy éppen mit szeretnél enni vagy inni.
 |
| Nitehawk cinema |
Következő nap délelőtt elkísértem Tilanit a testvéréhez, majd onnan egyedül folytattam tovább az utamat metróval a városba, ahol először Connie Islandet vettem célba. Sajnos az idő elég hűvös és szeles volt, így nem voltam túl sokat az óceánparton, de jó volt újra érezni a jellegzetes sós levegőt.
 |
| Connie Island |
Innen a Times Squarehez mentem és elvegyülve a tömegben jártam üzletről üzletre, hogy még pár ajándékot, apróságot vegyek a családomnak és barátaimnak. Ezután elsétáltam a Central Parkhoz, mivel nem volt még rá lehetőségem, hogy több időt töltsek el ott, de mivel már sötét volt, amikor megérkeztem, így csak azokon a helyeken mászkáltam, ahol nagyobb volt a mozgás, mert mondták Riciék, hogy elég veszélyes este a Central Park környéke egyedül és nem akartam, hogy az utolsó napokban történjen velem valami baj. Ez volt az utolsó estém White Plainsben és Amerikában, ennek ellenére nem csaptunk nagy ünneplést, elbúcsúztam mindenkitől és megköszöntem nekik, hogy ilyen nagy szeretettel befogadtak annak ellenére, hogy most találkoztunk először életünk során.
Az utolsó napon, március 1-én 21:50-kor indult a repülőgépem, de már délután 2 órakor elindultunk Ricardoval, mivel elég hosszú volt az út busszal, metróval és vonattal az átszállások miatt, valamint útközben nekem még Manhattanben be kellett mennem az American Girl üzletbe vásárolni, mert egy kedves ismerősöm megkért, hogy a lányának vegyek meg pár dolgot, mivel ezeket máshol nem tudják beszerezni. Mivel egy hosszabb listával érkeztem az üzletbe, ami több emeletes volt, így egyből megkértem egy eladót, hogy segítsen nekem összeszedni azokat a dolgokat, amik a papíron szerepeltek, mire mondta, hogy menjek fel a 3. emeletre és ott majd fognak nekem segíteni ebben. Amikor felértem, akkor egy elszeparált részen találtam magam az üzlethelyiségtől, majd egyből a segítségemre sietett egy hölgy, aki mondta, hogy helyezzem magam kényelembe a fotelek egyikében és ő majd hamarosan hozza az általam kért termékeket. Körülbelül 10-15 perc múlva meg is érkezett és a legjobb az volt az egészben, hogy nem kellett sorban állnom a pénztárnál, ahol a többi vásárló volt és elég nagy volt a tömeg, hanem ebben a külön helyiségben is volt pénztárgép és egyből fizetni tudtam. Úgy éreztem magam itt, mintha valami VIP vásárló lennék, persze azért nem volt kevés az az összeg, amit ott hagytam nekik... Ezután rohantam vissza a metróhoz, mert Ricardo ott várt engem a csomagokkal, mivel mondtam neki, hogy ne cipeljük magunkkal, mivel sokkal gyorsabban megfordulok egyedül, mintha együtt mentünk volna az üzletbe. Egy baj volt csak, hogy kicsit elszámoltuk az időt és nem gondoltuk volna, hogy ilyen hosszú lesz az út, valamint a busz, amire először szálltunk, dugóba keveredett és elég sokat késett, így kezdtünk kicsit aggódni, hogy elérem-e egyáltalán a gépet, mivel most mentünk először a JFK repülőtérre tömegközlekedéssel, mert januárban ki tudtak jönni elém autóval, amikor megérkeztem. A másik dolog, amiért sietni kellett volna az az, hogy mivel két feladandó poggyászom volt és nem akartam érte pluszban fizetni, ezért megkértem egy jó barátomat, aki pont azon a napon érezett NY-ba 5 napra kézipoggyásszal, hogy a repülőtéren találkozzunk és had adjam oda neki az egyik csomagomat, mivel ő így akkor fel tudta adni ingyen a saját poggyászaként. Szóval szegény Norbinak is üzennem kellett, hogy ne haragudjon, de körülbelül egy órát fogok késni a megbeszélt időhöz képest, mert nem olyan egyszerű kijutni a JFK-re. Az utolsó előtti pillanatban, 20:45-kor estünk be Ricivel a repülőtérre, a Norbiék a becsekkolókapunál vártak szerencsére, hogy ne menjen azzal az időnk, hogy megtaláljuk egymást, így gyorsan feladtam a csomagom, valamint odaadtam a másik poggyászom nekik, majd elköszöntem mindenkitől és Ricivel elindultunk az ellenőrzőkapuhoz. Nagyon nehezen váltunk el, mert nagyon megkedveltük egymást, nagyon jó barátot ismertem meg a személyében, hiszen ő volt az az ember, aki tényleg mindenhova elment velem és ahol csak tudott, segített! Még volt egy kis időm a gépindulásig, igaz a beszállókapunál már nem várakozott senki, de gyorsan elmentem venni egy táskát, mivel odakint lényegesen olcsóbban lehet beszerezni ezt a márkát, mint itthon vagy Európában. A gépre talán én voltam az utolsó utas, aki felszállt, megkerestem a helyem, ami az ablak melletti második ülésre szólt. Egy olasz úr mellett ültem, akivel elég sokat beszélgettem útközben és kiderült róla, hogy NY-ban él már több, mint 20 éve, közgazdász végzettsége van és egyetemen óraadóként is dolgozik, most meg épp üzleti úton van Rómába, meg egyúttal meglátogatja a szüleit Velencében. Szerencsére sikerült átaludnom az út nagy részét és leszállás előtt körülbelül 1 órával ébredtem csak fel.
Pontban délben landoltunk a Fiumicino repülőtéren, ahol aztán ért egy kis izgalom, mivel a csomagomat eredetileg nem tudtam volna felvenni, mert a repülőjegyem Velencéig szólt (így volt csak olcsó, de persze nem kellett odáig már elrepülnöm), viszont szóltam Rómában az Alitalia ügyfélszolgálatának, hogy szeretném átvenni a bőröndöm és megszakítani az utamat. Figyelmeztettek, hogy csak akkor lehetséges ez, ha nem akarok Velencéig utazni, mire megemlítettem nekik, hogy nem szándékozom, mivel Rómából egyenesen Budapestre szeretnék repülni. Szóval intézkedtek, és mondták, hogy várjak türelemmel a csomagkiadópultnál, egy fél órán belül megkapom a bőröndöm. Én csak vártam és vártam, de nem történt semmi, ezért visszamentem, hogy tudnak-e valamit a csomagommal kapcsolatban, mire mondták, hogy még várjak rá egy kis ideig és ha nem lesz meg akkor se, akkor lehet, hogy elkeveredett... Hát mondanom sem kell, "nagyon örültem" ennek a hírnek, mivel este 10 órakor indult a budapesti gépem és be akartam menni előtte a belvárosba sétálni egyet, hogy mégse a repülőtéren várakozzak egész délután. Persze a csomagom nem lett meg később sem, így felvették a jegyzőkönyvet, hogy eltűnt, és ha megtalálják, akkor elküldik futárszolgálattal a postacímemre. Ennyire már régen voltam ideges, mivel ebben a poggyászomban voltak az ajándékok, minden, amit odakint magamnak is vettem, a kedvenc ruháim és még sok más használati tárgyam, amiknek az elvesztése eléggé fájt volna. Felindult lelki állapotban szálltam fel a repülőtéri transzferbuszra, amivel a Termini pályaudvarig utaztam, majd onnan gyalog elindultam a Spanyol lépcső irányába sétálni, mivel már voltam Rómában, így nem az volt a célom, hogy minél több helyre eljussak minél rövidebb idő alatt, hanem csak egy kis olasz életérzést akartam magamba szívni.
 |
| Róma |
A Spanyol lépcsőtől a Trevi-kúthoz mentem, ahol szóba elegyedtem egy olasz férfival, akiről kiderült, hogy a Rai 1 tv-nél dolgozik és kérdezte, hogy most érkeztem-e (mivel a kisbőröndöm nálam volt), de mondtam, hogy csak átutazóban vagyok, így még váltottunk pár szót, aztán tovább indultam volna üzleteket bámulni, de újra megszólított egy idősebb úr, hogy mi járatban vagyok itt, invitált, hogy sétáljunk együtt, amit elfogadtam, mert én is szívesebben voltam társaságban, mint egyedül egy ilyen délután után, valamint nem tűnt olasz maffiózónak, aki el akarna rabolni :) Mikor elmeséltem neki, hogy mi történt a bőröndömmel, kérdezte, hogy melyik társasággal utaztam és amikor mondtam, hogy az Alitaliaval, akkor megemlítette, hogy ő náluk dolgozik managerként, úgyhogy adjam meg minden adatomat, ami alapján utána tud nézni a csomagomnak és tájékoztatni fog, ha bármilyen információt megtud róla. Ilyenkor szoktam feltenni a kérdést, hogy ez most tényleg véletlen, hogy Róma belvárosában, ahol több millióan megfordulnak nap mint nap, nekem pont egy olyan emberbe sikerült belefutnom, aki a segítségemre volt abban, hogy előkerüljön a bőröndöm vagy tényleg be tudjuk vonzani magunk köré azokat az embereket, akikre egy adott helyzetben szükségünk van? Francesco már másnap este üzent, hogy megtalálták Rómában a bőröndömet és a hétfő délelőtti Budapestre tartó Alitalia géppel fogják elküldeni, amit majd a futárszolgálat szállít ki és így is lett, épségben kézhez kaptam a csomagomat, nem hiányzott belőle semmi :)
Alig vártam, hogy Rómában végre felszálljon a repülőgépem és úton legyek hazafele. Igaz nagyon jól éreztem magam Amerikában és nagyon szívesen élnék odakint, ennek ellenére nagyon nehezen tudnék elszakadni Magyarországtól egyrészt a családom és a barátaim miatt, akiket már alig vártam, hogy másfél hónap után újra magamhoz ölelhessek, másrészt a magyar konyhát senki sem tudja felülmúlni az én szememben és már nagyon ki voltam éhezve egy kis hazai ízre, mivel ott nem volt rá nagyon lehetőségem, hogy főzzek. Szinte már számoltam vissza a perceket a repülőgépen, hogy mikor fogunk megérkezni Budapestre. Szüleim ott vártak a repülőtéren és mivel nem volt nagy csomagom, így futva tettem meg az utat a parkolóig, hogy végre a nyakukba ugorhassak ennyi idő után, hiszen hiába beszéltünk skypon amikor csak tudtunk, ott nem tudtuk igazán kifejezni a szeretetünket, amit a személyes találkozás öröme nyújt. Nagyszüleimnél aludtunk aznap este és másnap náluk volt a családi ebéd nagynénémmel kiegészülve. A menü természetesen az én kedvenc ételem volt: húsleves és rántotthús :)
 |
| Otthon, édes otthon |
Olyan furcsa volt ennyi idő után magyarul beszélni és gondolkodni folyamatosan, mert ha az ember idegen környezetben van és csak idegen szavakat hall, akkor egy idő után átáll rá az agya és azt veszi szinte már természetesnek, ami nálam is így működött, éppen ezért újra hozzá kellett szoknom a magyar szavak sokszínűségéhez, hogy igazán át tudjam adni mindenkinek a kinti élményeimet.
Álmaimban sem gondoltam volna indulás előtt, hogy minden ennyire könnyen
fog menni és nem fog semmilyen hiba csúszni a számításaimba! Nagyon hálás vagyok az őrangyalaimnak, hogy végig
vigyáztak rám, óvtak minden bajtól, segítettek, hogy minden elképzelésem valóra
váljon és egy alkalommal sem fordult elő, hogy bármilyen atrocitás ért volna
annak ellenére, hogy teljesen egyedül vágtam bele az utazásba. Így visszagondolva
már értem, miért mondták sokan, hogy bátor és vakmerő vagyok, amiért el merek
menni egyedül Amerikába ennyi időre, de egyáltalán nem bántam meg, sőt nagyon
sokat tanultam arról, hogy hogyan tudom feltalálni magam idegen helyen idegen
emberek között és rájöttem, hogy sehol sincs elveszve az ember, ha tud
alkalmazkodni és nyitott az új környezetre!
Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy egyszer
élete során lépjen ki a komfortzónájából és merjen belevágni az
ismeretlenbe teljesen egyedül a saját határait feszegetve, hogy mégis
mire képes egy idegen helyen, mennyire tud alkalmazkodni az új
emberekhez, élethelyzetekhez, mert az élet a legjobb tanítómester és én ezt a saját bőrömön tapasztalhattam meg!
Viszlát Amerika, de csak rövid időre! ;)
