Utolsó napok Miamiban és NY-ban

Február 25-én sajnos elérkezett az utolsó napom Miamiban :( A szobámat csak délután 3-kor tudtam elfoglalni a Freehandben, így addig a napozóágyon próbáltam egy kis életet lehelni magamba és erőt gyűjteni, mert nem akartam az utolsó napomat Miamiban fekvéssel tölteni... Aznap vizsgázott pont a Chichi, aki vigyázott a nagy bőröndömre, mert ő orvosnak tanul és itt volt Miamiban gyakorlaton egy hónapot, így csak este találkoztunk, amikor felébredtem a délutáni alvásból. Egyből elkezdett ápolni, valamint finomabbnál finomabb dolgokat hozott nekem, mivel nem bírtam kikelni az ágyból, így le kellett mondanom sajnos a vacsorámat a Mike-kal (őt a Jeniferen keresztül ismertem meg és ott lakik Miamiban), mert megbeszéltem vele, hogy ha visszajövök a hajóútról, akkor utolsó este elmegyünk valamerre bulizni meg enni :( Miután átaludtam az estét, reggelre kicsit kezdett visszatérni belém az élet, így elhatároztam, hogy biciklizem egyet még utoljára South Beachen a part mentén, igaz fürdeni az óceánban már nem volt se erőm, se időm, de így legalább méltóképpen búcsúztam el Miamitól, de nem örökre, abban biztos vagyok!

Utolsó reggelem a Freehandben

Freehand

Freehand

Freehand

South Beach

Ocean drive

Aranyos volt nagyon a Mike, mert megkérdeztem tőle, hogy aznap dolgozik-e a repülőtéren, mert ha igen, akkor elmehetnék-e vele autóval, hogy ne kelljen cipelnem a csomagjaimat a buszon és annak ellenére, hogy csak este kellett dolgoznia, délelőtt kivitt engem a NY-i gépemhez, amiért nagyon hálás vagyok neki! (Ilyenkor sokszor elgondolkodom rajta, hogy milyen sok jó és kedves embert ismertem meg idekint, akik önzetlenül támogattak engem az utam során mindenféle érdek nélkül és milyen jó lenne, ha ilyen emberekkel lenne tele a világ) Elég nehezen búcsúztunk el és biztosított róla, hogy ha bármikor újra itt járok Miamiban, akkor őrá mindig számíthatok, keressem meg nyugodtan, valamint addig is tartsuk a kapcsolatot levélben vagy skype-on.

11 órára értem ki a repülőtérre, így bőven volt időm a gépem indulásáig, mivel csak délután 3 órakor indult. Mielőtt becsekkoltam volna, még lemértem a csomagjaimat és átpakoltam a táskáimat, hogy biztosan ne legyen baj a csomagfeladó pultnál, mivel lett egy plusz bőröndöm, de még így is elég szűkösen fértek el a dolgaim, majd feladtam a táskáimat és elindultam, hogy felszállja a NY-i gépre és elhagyjam ezt a csodálatos helyet... Szerencsére egy könyvesboltban találtam wifit, így vettem ott egy kávét és kényelembe helyeztem magam, skypoltam szüleimmel, barátaimmal, amíg nem kellett mennem a géphez. A Deltaval utaztam újra a LaGuardia repülőtérre és szerencsére minden rendben volt a repülőút alatt. Amikor elindultunk a kifutópályán, a sírás kerülgetett, mivel leperegtek előttem a képek, hogy mennyi pozitív élményt éltem át ez alatt az egy hónap alatt és mennyi kedves, segítőkész embert ismertem meg. Bízom benne, hogy nem utoljára találkoztam ezekkel az emberekkel és az élet ad még rá lehetőséget, hogy újra lássuk egymást mindannyian!

New York felett

Időben érkeztünk meg a LaGuardia repülőtérre 6:15-kor, ahol felvettem a csomagjaimat, majd egy kicsit várakoztam Ricardora és Tónira, mert kijöttek elém a repülőtérre, csak kicsit megcsúsztak út közben és késve értek oda. Busszal és metróval mentünk haza és jó volt újra Tilaniékkal is találkozni. Másnap White Plainsben voltunk napközben Tilanival, Ricardoval, Antonióval és Filibbel, a kedvenc perui éttermemben ebédeltünk, ahol a szokásos csirkémet ettem, majd este bementünk Brooklynba a Nitehawk moziba, ahol a Napos oldalt néztük meg. Ez a hely eltér a nagy moziláncoktól, mert itt a film élménye mellett pincérek lesik minden kívánságodat, hogy éppen mit szeretnél enni vagy inni.

Nitehawk cinema

Következő nap délelőtt elkísértem Tilanit a testvéréhez, majd onnan egyedül folytattam tovább az utamat metróval a városba, ahol először Connie Islandet vettem célba. Sajnos az idő elég hűvös és szeles volt, így nem voltam túl sokat az óceánparton, de jó volt újra érezni a jellegzetes sós levegőt.

Connie Island

Innen a Times Squarehez mentem és elvegyülve a tömegben jártam üzletről üzletre, hogy még pár ajándékot, apróságot vegyek a családomnak és barátaimnak. Ezután elsétáltam a Central Parkhoz, mivel nem volt még rá lehetőségem, hogy több időt töltsek el ott, de mivel már sötét volt, amikor megérkeztem, így csak azokon a helyeken mászkáltam, ahol nagyobb volt a mozgás, mert mondták Riciék, hogy elég veszélyes este a Central Park környéke egyedül és nem akartam, hogy az utolsó napokban történjen velem valami baj. Ez volt az utolsó estém White Plainsben és Amerikában, ennek ellenére nem csaptunk nagy ünneplést, elbúcsúztam mindenkitől és megköszöntem nekik, hogy ilyen nagy szeretettel befogadtak annak ellenére, hogy most találkoztunk először életünk során.
Az utolsó napon, március 1-én 21:50-kor indult a repülőgépem, de már délután 2 órakor elindultunk Ricardoval, mivel elég hosszú volt az út busszal, metróval és vonattal az átszállások miatt, valamint útközben nekem még Manhattanben be kellett mennem az American Girl üzletbe vásárolni, mert egy kedves ismerősöm megkért, hogy a lányának vegyek meg pár dolgot, mivel ezeket máshol nem tudják beszerezni. Mivel egy hosszabb listával érkeztem az üzletbe, ami több emeletes volt, így egyből megkértem egy eladót, hogy segítsen nekem összeszedni azokat a dolgokat, amik a papíron szerepeltek, mire mondta, hogy menjek fel a 3. emeletre és ott majd fognak nekem segíteni ebben. Amikor felértem, akkor egy elszeparált részen találtam magam az üzlethelyiségtől, majd egyből a segítségemre sietett egy hölgy, aki mondta, hogy helyezzem magam kényelembe a fotelek egyikében és ő majd hamarosan hozza az általam kért termékeket. Körülbelül 10-15 perc múlva meg is érkezett és a legjobb az volt az egészben, hogy nem kellett sorban állnom a pénztárnál, ahol a többi vásárló volt és elég nagy volt a tömeg, hanem ebben a külön helyiségben is volt pénztárgép és egyből fizetni tudtam. Úgy éreztem magam itt, mintha valami VIP vásárló lennék, persze azért nem volt kevés az az összeg, amit ott hagytam nekik... Ezután rohantam vissza a metróhoz, mert Ricardo ott várt engem a csomagokkal, mivel mondtam neki, hogy ne cipeljük magunkkal, mivel sokkal gyorsabban megfordulok egyedül, mintha együtt mentünk volna az üzletbe. Egy baj volt csak, hogy kicsit elszámoltuk az időt és nem gondoltuk volna, hogy ilyen hosszú lesz az út, valamint a busz, amire először szálltunk, dugóba keveredett és elég sokat késett, így kezdtünk kicsit aggódni, hogy elérem-e egyáltalán a gépet, mivel most mentünk először a JFK repülőtérre tömegközlekedéssel, mert januárban ki tudtak jönni elém autóval, amikor megérkeztem. A másik dolog, amiért sietni kellett volna az az, hogy mivel két feladandó poggyászom volt és nem akartam érte pluszban fizetni, ezért megkértem egy jó barátomat, aki pont azon a napon érezett NY-ba 5 napra kézipoggyásszal, hogy a repülőtéren találkozzunk és had adjam oda neki az egyik csomagomat, mivel ő így akkor fel tudta adni ingyen a saját poggyászaként. Szóval szegény Norbinak is üzennem kellett, hogy ne haragudjon, de körülbelül egy órát fogok késni a megbeszélt időhöz képest, mert nem olyan egyszerű kijutni a JFK-re. Az utolsó előtti pillanatban, 20:45-kor estünk be Ricivel a repülőtérre, a Norbiék a becsekkolókapunál vártak szerencsére, hogy ne menjen azzal az időnk, hogy megtaláljuk egymást, így gyorsan feladtam a csomagom, valamint odaadtam a másik poggyászom nekik, majd elköszöntem mindenkitől és Ricivel elindultunk az ellenőrzőkapuhoz. Nagyon nehezen váltunk el, mert nagyon megkedveltük egymást, nagyon jó barátot ismertem meg a személyében, hiszen ő volt az az ember, aki tényleg mindenhova elment velem és ahol csak tudott, segített! Még volt egy kis időm a gépindulásig, igaz a beszállókapunál már nem várakozott senki, de gyorsan elmentem venni egy táskát, mivel odakint lényegesen olcsóbban lehet beszerezni ezt a márkát, mint itthon vagy Európában. A gépre talán én voltam az utolsó utas, aki felszállt, megkerestem a helyem, ami az ablak melletti második ülésre szólt. Egy olasz úr mellett ültem, akivel elég sokat beszélgettem útközben és kiderült róla, hogy NY-ban él már több, mint 20 éve, közgazdász végzettsége van és egyetemen óraadóként is dolgozik, most meg épp üzleti úton van Rómába, meg egyúttal meglátogatja a szüleit Velencében. Szerencsére sikerült átaludnom az út nagy részét és leszállás előtt körülbelül 1 órával ébredtem csak fel.
Pontban délben landoltunk a Fiumicino repülőtéren, ahol aztán ért egy kis izgalom, mivel a csomagomat eredetileg nem tudtam volna felvenni, mert a repülőjegyem Velencéig szólt (így volt csak olcsó, de persze nem kellett odáig már elrepülnöm), viszont szóltam Rómában az Alitalia ügyfélszolgálatának, hogy szeretném átvenni a bőröndöm és megszakítani az utamat. Figyelmeztettek, hogy csak akkor lehetséges ez, ha nem akarok Velencéig utazni, mire megemlítettem nekik, hogy nem szándékozom, mivel Rómából egyenesen Budapestre szeretnék repülni. Szóval intézkedtek, és mondták, hogy várjak türelemmel a csomagkiadópultnál, egy fél órán belül megkapom a bőröndöm. Én csak vártam és vártam, de nem történt semmi, ezért visszamentem, hogy tudnak-e valamit a csomagommal kapcsolatban, mire mondták, hogy még várjak rá egy kis ideig és ha nem lesz meg akkor se, akkor lehet, hogy elkeveredett... Hát mondanom sem kell, "nagyon örültem" ennek a hírnek, mivel este 10 órakor indult a budapesti gépem és be akartam menni előtte a belvárosba sétálni egyet, hogy mégse a repülőtéren várakozzak egész délután. Persze a csomagom nem lett meg később sem, így felvették a jegyzőkönyvet, hogy eltűnt, és ha megtalálják, akkor elküldik futárszolgálattal a postacímemre. Ennyire már régen voltam ideges, mivel ebben a poggyászomban voltak az ajándékok, minden, amit odakint magamnak is vettem, a kedvenc ruháim és még sok más használati tárgyam, amiknek az elvesztése eléggé fájt volna. Felindult lelki állapotban szálltam fel a repülőtéri transzferbuszra, amivel a Termini pályaudvarig utaztam, majd onnan gyalog elindultam a Spanyol lépcső irányába sétálni, mivel már voltam Rómában, így nem az volt a célom, hogy minél több helyre eljussak minél rövidebb idő alatt, hanem csak egy kis olasz életérzést akartam magamba szívni.

Róma

A Spanyol lépcsőtől a Trevi-kúthoz mentem, ahol szóba elegyedtem egy olasz férfival, akiről kiderült, hogy a Rai 1 tv-nél dolgozik és kérdezte, hogy most érkeztem-e (mivel a kisbőröndöm nálam volt), de mondtam, hogy csak átutazóban vagyok, így még váltottunk pár szót, aztán tovább indultam volna üzleteket bámulni, de újra megszólított egy idősebb úr, hogy mi járatban vagyok itt, invitált, hogy sétáljunk együtt, amit elfogadtam, mert én is szívesebben voltam társaságban, mint egyedül egy ilyen délután után, valamint nem tűnt olasz maffiózónak, aki el akarna rabolni :) Mikor elmeséltem neki, hogy mi történt a bőröndömmel, kérdezte, hogy melyik társasággal utaztam és amikor mondtam, hogy az Alitaliaval, akkor megemlítette, hogy ő náluk dolgozik managerként, úgyhogy adjam meg minden adatomat, ami alapján utána tud nézni a csomagomnak és tájékoztatni fog, ha bármilyen információt megtud róla. Ilyenkor szoktam feltenni a kérdést, hogy ez most tényleg véletlen, hogy Róma belvárosában, ahol több millióan megfordulnak nap mint nap, nekem pont egy olyan emberbe sikerült belefutnom, aki a segítségemre volt abban, hogy előkerüljön a bőröndöm vagy tényleg be tudjuk vonzani magunk köré azokat az embereket, akikre egy adott helyzetben szükségünk van? Francesco már másnap este üzent, hogy megtalálták Rómában a bőröndömet és a hétfő délelőtti Budapestre tartó Alitalia géppel fogják elküldeni, amit majd a futárszolgálat szállít ki és így is lett, épségben kézhez kaptam a csomagomat, nem hiányzott belőle semmi :)
Alig vártam, hogy Rómában végre felszálljon a repülőgépem és úton legyek hazafele. Igaz nagyon jól éreztem magam Amerikában és nagyon szívesen élnék odakint, ennek ellenére nagyon nehezen tudnék elszakadni Magyarországtól egyrészt a családom és a barátaim miatt, akiket már alig vártam, hogy másfél hónap után újra magamhoz ölelhessek, másrészt a magyar konyhát senki sem tudja felülmúlni az én szememben és már nagyon ki voltam éhezve egy kis hazai ízre, mivel ott nem volt rá nagyon lehetőségem, hogy főzzek. Szinte már számoltam vissza a perceket a repülőgépen, hogy mikor fogunk megérkezni Budapestre. Szüleim ott vártak a repülőtéren és mivel nem volt nagy csomagom, így futva tettem meg az utat a parkolóig, hogy végre a nyakukba ugorhassak ennyi idő után, hiszen hiába beszéltünk skypon amikor csak tudtunk, ott nem tudtuk igazán kifejezni a szeretetünket, amit a személyes találkozás öröme nyújt. Nagyszüleimnél aludtunk aznap este és másnap náluk volt a családi ebéd nagynénémmel kiegészülve. A menü természetesen az én kedvenc ételem volt: húsleves és rántotthús :)

Otthon, édes otthon

Olyan furcsa volt ennyi idő után magyarul beszélni és gondolkodni folyamatosan, mert ha az ember idegen környezetben van és csak idegen szavakat hall, akkor egy idő után átáll rá az agya és azt veszi szinte már természetesnek, ami nálam is így működött, éppen ezért újra hozzá kellett szoknom a magyar szavak sokszínűségéhez, hogy igazán át tudjam adni mindenkinek a kinti élményeimet.
Álmaimban sem gondoltam volna indulás előtt, hogy minden ennyire könnyen fog menni és nem fog semmilyen hiba csúszni a számításaimba! Nagyon hálás vagyok az őrangyalaimnak, hogy végig vigyáztak rám, óvtak minden bajtól, segítettek, hogy minden elképzelésem valóra váljon és egy alkalommal sem fordult elő, hogy bármilyen atrocitás ért volna annak ellenére, hogy teljesen egyedül vágtam bele az utazásba. Így visszagondolva már értem, miért mondták sokan, hogy bátor és vakmerő vagyok, amiért el merek menni egyedül Amerikába ennyi időre, de egyáltalán nem bántam meg, sőt nagyon sokat tanultam arról, hogy hogyan tudom feltalálni magam idegen helyen idegen emberek között és rájöttem, hogy sehol sincs elveszve az ember, ha tud alkalmazkodni és nyitott az új környezetre! Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy egyszer élete során lépjen ki a komfortzónájából és merjen belevágni az ismeretlenbe teljesen egyedül a saját határait feszegetve, hogy mégis mire képes egy idegen helyen, mennyire tud alkalmazkodni az új emberekhez, élethelyzetekhez, mert az élet a legjobb tanítómester és én ezt a saját bőrömön tapasztalhattam meg!
Viszlát Amerika, de csak rövid időre! ;)

Karibi utazás II.

Kedves Olvasók!

Először is szeretnék elnézést kérni, hogy ilyen sokáig váratott magára ez az írásom, de ígérem, most már aktívabb leszek az oldalon és megpróbálok minél több utazásról beszámolni nektek! :)

Február 22-25. között vettünk részt Zolival a második hajóutunkon a Royal Caribbean társaságnál, még pedig a Majesty of the Seas nevű hajójukkal az alábbi útvonalat érintettük: Miami, Florida; Nassau, Bahamas; CocoCay, Bahamas; Miami, Florida. Nagy izgalommal várakoztunk pénteken a kikötőben, hogy vajon hasonló vagy jobb lesz-e ez a hajó, mint a Carnivalos volt. Délután 1 és 3 óra között lehetett becsekkolni, így én addig elsétáltam a kikötő bejáratánál lévő bevásárló központba, hogy tudjak skype-on pár szót váltani szüleimmel és a barátaimmal, mivel a hajón annyira drága az internet, hogy inkább nem fizettem ezért a szolgáltatásért. Majd úgy elment az idő, valamint gyalog elég messze van a bejárattól a Royalnak a terminálja, hogy inkább taxival mentem vissza a hajóhoz, nehogy lemaradjak róla.

Az ellenőrzésnél szerencsére mindent rendben találtak, Zoli már korábban üzent, hogy ő már a hajón van, úgyhogy én is elindultam, hogy elfoglaljam végre a kabinunkat, ami picivel kisebb volt, mint az előző hajón, de maga a hajó sokkal elegánsabb volt szerintem a berendezést tekintve, mint a Carnivalos, ami valószínűleg abból adódik, hogy a Carnival a fiatalabb korosztály igényeit próbálja kielégíteni, míg a Royal Caribbeant inkább az idősebb korosztály veszi igénybe. Délután 5 óra körül futott ki a hajónk a kikötőből, jó érzés volt már másodszor elhaladni a híres szigetek mellett Miami és South Beach között, valamint ilyenkor a tengerparton és az út mentén sok ember összejön, hogy integessenek a hajón utazóknak.

Ezután felfedeztük a hajót Zolival, hogy mi merre van, majd betértünk a Casinoba. Itt teljesen más légkör fogadott minket, mint az előző hajón: a legtöbb ember megrohanta a játékgépeket, valamint a rulett asztalt és gyerekek módjára élvezték, hogy végre szórakozhatnak... Ez a Casino nagyon jól mehet szerintem, mert a játékosok folyamatosan váltották az 50-100 dollárosokat, mintha ez csak aprópénz lenne nekik (jó persze az ő pénztárcájuknak biztosan az volt!). Találkoztunk egy magyar krupiéval is, akitől megérdeklődtem, hogy milyen itt az élő póker, mire mondta, hogy elég kemény, mert itt inkább a pénz az úr, mint a tudás, mivel 2 $ a kisvak, 5 $ a nagyvak, de 1000-4000 $ van sokszor a játékosok előtt, úgyhogy ezt hallva úgy döntöttem, hogy inkább csak a rulettet fogom kipróbálni ezen a hajón. A Casinoban megismerkedtünk még egy magyar párral, akik fél évet Floridában fél évet otthon töltenek és elég sokat beszélgettünk velük ez alatt a pár nap alatt az itteni életről.

Ha az a'la carte étteremben vacsoráztunk, akkor mindig egy hostess kísért az asztalunkhoz, amit egy egyiptomi származású amerikai párral osztottunk meg. Nagyon szimpatikusak voltak ők is, mesélték, hogy pár nappal ezelőtt gondoltak, egyet, hogy de jó lenne elmenni nyaralni, így gyorsan lefoglalták a repülőjegyet meg a hajóutat, a gyerekeket meg rábízták a nagyszülőkre. Első este még elmentem szaunázni és edzeni, majd viszonylag korán ágyba kerültem.

Másnap Nassauban kötött ki reggel a hajónk egészen késő estig, így volt időnk bőven, hogy elmenjünk a Paradise Islandre, amit egy híd köt össze Nassauval, a fővárossal. 

Mi nem fizettünk be fakultatív programra, egyrészt mert nagyon drágák voltak, másrészt hallottuk, hogy a kikötőnél rengeteg taxi van, akik nagyon olcsón elvisznek a szigetre, ami szerencsére így is volt és ha jól emlékszem 4 $-ért vittek el egészen az Atlantisz szállodáig egy irányban fejenként, ami szerintem elég korrekt ár volt. Amíg a taxiban ültünk és a sziget fele tartottunk, láthattuk, hogy mennyire romokban hever a főváros és mekkora lehet ott a szegénység... Csak a turistaparadicsomok néznek ki jól, amúgy meg minden olyan, mint egy nyomortelep sajnos :( Amint kiszálltunk a taxiból, megpillantottunk egy földutat a szállodák mellett a tengerparthoz, amit egyből megcéloztunk és amikor megpillantottuk a tengerpartot, hát leesett az állunk, de szó szerint... Ilyen gyönyörű kristálytiszta vizet és hófehér homokot nem tudom, hol láttam még életemben (na jó Mexikóban talán), úgyhogy gyorsan lepakoltunk és belevetettük magunkat a habok közé, hogy minél több időt ott tudjunk tölteni. A nap elég erős volt, így annak ellenére, hogy volt már alapszínünk, elég vastagon bekentük magunkat naptejjel, de így is sikerült picit leégnie az arcomnak és az orromnak, de persze a látvány kárpótolt érte :) 

Paradise Island - Bahamas

Láttuk, hogy nagyon sokan jetskiznek a part mentén, ezért megbeszéltük Zolival, hogy közösen bérelni fogunk egy órára egy járgányt, amit nagyon nem bántunk meg, mert én ekkor ültem életemben másodszor ilyenen, de el se tudom mondani, mennyire jól éreztük magunkat és felváltva vezettünk :) Először Zoli vezetett és amíg nem szoktam hozzá a sebességhez na meg, hogy dobálnak minket ezerrel a hullámok, addig szegénynek a hangosabbnál hangosabb sikításaimat kellett hallgatnia, na meg így még életemben nem kapaszkodtam senkibe, hogy le ne essek :D Igaz volt egypár necces kanyar, ahol inkább a levegőben és oldalt volt az egész testem, mint a jetskin, de szerencsére valahogyan mindig fent maradtam rajta.

A jetskin, amit béreltünk :)

Elmentünk egy közeli kis szigethez, valamint ha nem időzünk annyit, akkor talán a hírességek magánszigeteihez is el tudtunk volna menni, hogy megcsodálhassuk a villáikat, de aztán úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatjuk meg, hogy ne érjünk vissza időben, így inkább ennél az érintetlen szigetnél fürödtünk. Annyira hihetetlen volt, hogy ott lehetek, mert álmaimban sem gondoltam volna, amikor megvettem Amerikába a repülőjegyet, hogy ide is el fogok jutni, amíg odakint vagyok...

Az érintetlen sziget...

 Miután letettük a jetskit, elindultunk, hogy felfedezzük a sziget másik felét, közben kagylókat gyűjtöttünk a part mentén, elég szép darabokat sikerült találnunk. De azért eléggé elfáradtam én legalábbis, mire elértünk a sziget végébe, mert azért homokban gyalogolva eléggé meg van dolgoztatva az ember lába. Kicsit leültünk megpihenni, valamint volt ott egy pálmafa, amire a Zoli felmászott teljesen, én pedig megelégedtem azzal, hogy rajta állok :)

Az említett pálmafa és a naplemente a háttérben

 Amikor elindultunk visszafelé, már elmúlt 7 óra és egy gyönyörű naplementében volt részünk, majd kicsit megijedtünk, hogy vajon lesz-e ott még taxi, amivel visszajutunk a hajóhoz, de szerencsére pont az utolsó autót sikerült elcsípnünk... Annyira elfáradtunk, hogy a fővárosban már nem is mentünk el sétálni, inkább siettünk a hajóra, hogy végre megvacsorázzunk, majd kipróbáltuk végre a rulettezést kisebb-nagyobb sikerrel :) 

A következő napon CocoCay-en kötött ki a hajónk, ami a Royal társaságnak a magánszigete a Bahamákon. Nem csak a mi hajónknak az utasai tartózkodtak a szigeten, hanem még két hajó szintén ekkor kötött ki a part mentén, amikor mi is megérkeztünk, valamint a part mentén kis bódékban kínálták egész nap az ételeket és az italokat természetesen ingyen, amit jónak találtam nagyon, mert így nem kellett visszamenni a hajóra , ha az ember megéhezett. Mondjuk CocoCay partja és vize nem annyira szép, mint Nassaunál volt, de itt is lehetett snorkellingezni, amit most Zoli ki is próbált és szebbnél szebb kagylókat gyűjtött nekem, aminek nagyon örültem :) Délután 5 óráig kellett visszaérni a hajóra, majd elindult vissza a hajónk Miamiba. Sajnos én utolsó nap vagy összeszedtem egy vírust, vagy a túl sok légkondi tett be nekem a hajón, de éjszakára olyan láz és hidegrázás fogott el, amilyet még soha életeben nem tapasztaltam... Vettem be gyógyszereket, de annyira erőtlennek éreztem magam, hogy az is kérdésessé vált, hogy egyáltalán egyedül vissza tudok-e menni a Freehand hostelbe az utolsó éjszakámra, mivel Zoli máshol foglalt már szállást magának.

Reggel amikor felkeltem, picivel jobban voltam, de akkor is nagyon fáztam a kb 30-35 fokos hőmérséklet ellenére. A termináltól a kikötő bejáratáig az utat taxival tettük meg, majd ott felszálltunk a helyi buszra és azzal tettük meg az utat South Beachre a hostelhez.

Karibi utazás I.

Kedves Olvasók!

Lassan két hónap telt el, hogy elhagytam Amerikát és az utolsó blogbejegyzésemet megírtam. Ennek több oka is van: egyrészt még mindig hihetetlen számomra, hogy milyen helyekre jutottam el az utolsó pár hétben, másrészt alig, hogy hazaértem, egy új terv megvalósításába fogtam és a jelenlegi sorokat már Angliából írom, de erről és, hogy hogyan jutottam ki ide, később fogok ejteni pár gondolatot.

Jó érzés visszagondolni erre a felejthetetlen hat hétre és felidézni azokat az élményeket, amiket még nem osztottam meg veletek. 

Február 15-én Zolival ellátogattunk a Kennedy Space Centerbe, ahol egy egész napot eltöltöttünk és élveztük az érdekesebbnél érdekesebb előadásokat és bemutatókat.

Kennedy Space Center

Hazafelé Zoli kitett engem Coral Springsben, mert a hétvégét itt töltöttem egy ismerős idős házaspárnál, akiknél nagyon jól éreztem magam és jó volt végre hazai ételeket enni, mert Miriam néni kitett magáért ebben a két napban és mindenféle finomsággal elhalmozott engem, amiért nagyon hálás vagyok neki, mert nagyon sok szeretetet kaptam tőlük ez alatt a rövid kis idő alatt. A vasárnap estét már újra Miamiban töltöttem a Freehandben, szerencsére elvittek autóval Miriam néniék, így nem kellett buszoznom, hogy eljussak a hostelhez.

Hétfőn (február 18) indultunk Zolival az első 5 napos hajóutunkra, 13:00-tól lehetett felszállni a hajóra legkésőbb 15:30-ig, mert 16:30-kor volt az indulás a kikötőből. Szerencsére a nagy bőröndömet a hostelben tudtam hagyni a korábbi szobámban, mert a Chichi is február 26-ig maradt Miamiban és megígérte, hogy vigyáz rá, amíg hajózom, mert biztos elég érdekesen nézett volna rám a hajónak a csomaghordó személyzete, ha megjelenek egy 5 napos útra két hónapra elegendő csomaggal :) Külön szálltunk fel Zolival a hajóra, mivel máshol volt a szállásunk előző este és még akartam skype-olni mindenkivel, mielőtt eltűnök pár napra, így kihasználtam az utolsó perceket is a hostelben indulás előtt.

Izgatott voltam nagyon, hogy milyen lesz újra hajózni, mivel már voltam két európai úton, de be kell vallanom, sokkal többet kaptunk itt ezért a pénzért: korlátlan étel és italfogyasztás (az alkoholos és márkás italok kivételével), lehetőség volt étteremben a la carte reggelire, ebédre és vacsorára, valamint ha itt nem laktunk volna jól, akkor voltak még svédasztalos éttermek is, amik a nap 24 órájában működtek, szóval itt aztán tényleg nem lehetett éhen halni :) Mi belső kabinban voltunk, mert ez volt a legolcsóbb, de egy nagyon nagy szobát kaptunk ezért az árért. Miután berendezkedtünk és felfedeztük a szinteket, elmentem napozni még, hogy kihasználjam az utolsó napsugarakat és gyönyörködtem a naplementében.

Másnap reggel 7:00-kor kötött ki a hajó Key Westen, ahol nem fizettünk be a hajótársaság által szervezett útra, hanem egyénileg fedeztük fel a szigetet. Szerencsére a kikötőtől ingyen transzfer vitt a központba, így nem kellett gyalogolnunk sokat. Nagyon hangulatos hely Key West, engem levett a lábamról mindenképpen, mert megőrizte a régi arcát, mivel itt nem engedélyezik, hogy modern házakat építsenek az emberek. Elmentünk Ernest Hemingway házához, hát igen, ő tudta, hol kell jól élni... :) Ezután felkerestük USA legdélnyugatibb pontját, ahonnan Kuba már csak 90 mérföld légvonalban :) 

Key West

Sajnos hamar eltelt a délelőtt és délután 1 órakor indult vissza az utolsó kisvasút a hajóhoz, de persze mindenki az utolsó pillanatig maradt a központban, így majdnem egy órás csúszással jutottunk vissza a hajóra. A délutánt napozással töltöttem és finomabbnál finomabb ételeket kóstoltam, itt most bepótolhattam az eddigi "nélkülözést" kaja terén.

Este elmentem megnézni a Casinot, de nem volt kedvem pókerezni, mert csak rövid asztal volt, négyen játszottak és oda nem érdemes beülni, ha az ember pénzt is szeretne elvinni az asztalról, nem csak a játék kedvéért ül be.

Következő nap Mexikóban Cozumel szigetén kötött ki a hajónk. Erre a napra befizettünk egy fél napos tulumi fakultatív programra, aminek a keretén belül komppal és busszal elvittek Cozumelből Tulumba, hogy megtekintsük a maja romokat és a tengerpartot. Nagyon megérte az árát ez a program, mert élőben sokkal fantasztikusabb látvány volt, mint a képeken, tudták a maják, hol kell élni :D Hihetetlenül gyönyörű a tengerpart itt, a víz is nagyon kellemes, a homok pedig hófehér... Sajnos nem volt időm fürdeni, mert sok időt töltöttünk a romoknál, a tengerpartot pedig fél 6-kor lezárják minden nap, így csak ruhástól tudtam kicsit bemenni a vízbe, de nem bántam meg, hogy vizes lettem és hamar meg is száradtam a napon.

Tulum

Playa del Carmen - Mexikó

Tulum - Maja romok

Este 9 órára értünk vissza a hajóra, igaz 11-ig kint lehetett maradni a parton, mert csak 11:30-kor indult vissza Miamiba a hajó, de mi inkább időben megvacsoráztunk, majd elmentem a Casinoba pókerezni egyet végre hosszú idő után, amit nem bántam meg, mert a ház meghívta a játékosokat egy kör italra, ezt kihasználva koktéloztam, valamint volt egy nagyon jó partim a vége felé egy egyszínű JQ-val, így plusszosan zártam az estét bőven :)

Az utolsó nap nem kötött ki sehol a hajó, így egész nap napoztunk, voltunk edzőteremben, szaunáztam, este pedig vacsora után újra pókereztem, jó volt újra az asztal, baráti póker folyt, mindenki jól elbeszélgetett az asztalnál, így én is jóba lettem egy brazil fiúval, akivel azóta is tartom a kapcsolatot. Az asztalnál viccesen megjegyezték az emberek, mivel körülbelül ugyanazok az arcok voltak most is ott, mint előző nap, hogy én vagyok az egyedüli ember, aki több pénzzel hagyja el a hajót, mint amivel jött, hát lehet van benne valami... ;)

Ilyen figurák fogadtak minket minden este vacsora után a szobánkban :)

Másnap reggel 10 óráig kellett elhagyni a hajót, így korán keltünk és jól megreggeliztünk Zolival, majd fájó szívvel hagytuk el a hajót, de nem sokáig, mert várt ránk a kikötőben az újabb kaland, amiről hamarosan írok :)

Miami: február 12-14.

Nagyon mozgalmas és izgalmas volt az utolsó három napom Miamiban, mielőtt elutaztam volna felfedezni Florida más helyeit, valamint a környező szigetvilágot. Talán ekkor éreztem a legboldogabbnak és legfelszabadultabbnak magam az elmúlt 25 napban, mivel nagyon kedves és klassz új embereket ismertem meg, akikkel nagyon jól telt ez a pár napom.

Kedden délután egy új lány érkezett a szobámba Yulia személyében, akivel az első perctől kezdve egy hullámhosszon voltunk és nagyon jó barátnők lettünk :) Ő ukrán származású és 23 éves, de már kicsi kora óta itt élnek az USA-ban Virginiában. A szabadidejében modellként dolgozik, ezért is jött 4 napra Miamiba, mert bemutatókon fog részt venni majd 14-én, addig meg nyaral egy picit. Aznap délután még mennie kellett az itteni ügynökséghez, így számot cseréltünk és megbeszéltük, hogy este elnézünk valamerre együtt. A délután hátralevő részét a medencénél töltöttem Warezzel, a texasi fiúval, akivel szintén nagyon jóba lettem.

Este elmentünk vacsorázni Yuliával és Chichivel a Lincoln roadra, ahol életem első sushi-jához is szerencsém volt. Az elején meggyűlt a bajom a pálcikákkal, de a végére egész szépen belejöttem a használatukba :) Vacsora után sétáltunk és shoppingoltunk Miami beach főutcáján, vettem egy gyönyörű órát, amivel már hetek óta szemezgettem és figyeltem folyamatosan, hogy meg van-e még, valamint életem első Victoria's Secretes bikinijét is beszereztem.

A túránk zárásaként pedig egy édességboltban kötöttünk ki, ahol alig bírtunk ellenállni a finomabbnál finomabb csokoládék, kekszek és cukorkák csábításának :D Miután visszaértünk a szállásra, az előtérben csatlakoztunk Warezhez és Jeffhez, aki szokásosan a fotóit retusálta, majd a medencénél múlattuk az időt.

A szerdai napon korán ébredtem, így vittem Yuliának a szobába reggelit, mivel ő sokáig aludt és nem ért volna le 10 óráig érte, így gondoltam biztos éhes lesz és örülni fog neki, hát így is lett :) Utána összeszedtük magunkat és lementünk a tengerpartra napozni, valamint rengeteg képet csináltunk egymásról a vízparton.

Megismertünk egy kitesurf oktatót a parton, aki megengedte, hogy fényképeket készítsünk a felszerelésével és invitált minket, hogy próbáljuk ki ezt a sportot, de mivel nem éreztük magunkat elég erősnek hozzá, így kedvesen visszautasítottuk ezt a "kihagyhatatlan" lehetőséget.

Kitesurfing

Délután csatlakozott hozzánk Warez, aki elhívott minket egy másik beachre, ahol bemutatott az elég színes baráti társaságának, akiket a hostelben ismert meg, így holland, kaliforniai, bostoni, ausztrál, brazil és még jó pár új ismerősre tettünk szert Yuliával. A fiúkkal és Yuliával egész délután a vízben voltunk, ahol élveztük a hatalmas hullámokat és vízi csatáztunk Yulia és Evan ellen, amiből Warezzel alkotott párosunk került ki győztesen. 

Mivel Wareznek volt itt bérelt autója, így megbeszéltük vele, hogy miután összeszedjük magunkat, elmegyünk Key Biscaynebe, ami körülbelül 30 percre van Miami Beachtől egy szigeten, hogy megnézzük a tengerpartját, mivel nagyon sokat mesélt róla Jeff, hogy mennyire szép, mivel volt ott egy fotózása. Fél hatkor találkoztunk Warezzel az előtérben és csatlakozott hozzánk még Mike, aki kaliforniai, de jelenleg Dubaiban él, mivel az Emirates légitársaságnál dolgozik, aminek külön megörültem, mivel titkos vágyaim között szerepel, hogy cabin crewként dolgozzak és a repülés az életem része. Így kifaggattam mindenről, hogy hogyan lehet oda bekerülni, mi kell hozzá és biztosított róla, hogy segíteni fog, ha egyszer úgy döntök, hogy belevágok a tervem megvalósításába, mivel ő jelenleg cabin crew, viszont megvan a pilóta képesítése is, csak még nem vezetett elég órát ahhoz, hogy elhelyezkedhessen az Emiratesnél, de ha ez meglesz neki, akkor váltani fog természetesen, amit nagyon klassz dolognak tartok, mivel én is nagyon szeretnék legalább egy motoros vitorlázórepülő-jogosítványt szerezni majd egyszer. Szóval négyesben vágtunk neki a tengerpart menti útnak egy Tuareggel, amit én személy szerint nagyon élveztem, mert 20 éves kora ellenére nagyon jól vezetett Warez, valamint nagyon jó zenéket hallgattunk és felszabadultan énekeltünk útközben, úgyhogy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy álomvilágban lennénk :)
Egy kis videó útközben, igaz itt pont nem éneklünk:
http://www.youtube.com/watch?v=qDjqzX0Ik6U

Mikenak például gyönyörű hangja van, de tényleg, ami nem meglepő, mert kiderült, hogy zenész családba született és ő is több hangszeren is játszik. Mikor megérkeztünk, kezdett sötétedni már és elég messze tudtunk csak megállni autóval a parttól, mivel a beacheket már lezárták a közlekedés elől, így gyalogosan kellett odamennünk a strandhoz. Sétáltunk a part mentén, élveztük, ahogy a víz nyaldossa a lábunkat, gyönyörködtünk a csillagos égben és a holdfényben... Majd mikor megéheztünk, visszamentünk az autóhoz és elmentünk egy nagyon szép japán étterembe ott Key Biscayneben, ahol elfogyasztottam életem második sushi vacsoráját. Mivel másnap volt Valentin nap és ott Amerikában is nagy feneket kerítenek neki, ezért a fiúk mondták, hogy ez lesz a mi Valentin napi vacsoránk tőlük :)

Mike és én :)

Miután visszamentünk a szállásra, gyorsan átöltöztünk és lementünk ping pongozni az udvarra, amit párosan játszottunk, Yulia volt Warezzel én pedig Mike-kal, ami nem volt a legjobb párosítás, mivel mi sokkal jobbnak bizonyultunk az első perctől fogva :) A fiúk eléggé meg voltak lepődve, hogy milyen jól játszom, meg nézőközönségünk is akadt, akik közül aztán páran kihívtak engem egy-egy meccsre, amit persze nem bántam, de azért a végére már kezdett unalmas lenni és szívesebben csatlakoztam volna minél előbb a többiekhez, így az utolsó pár embernek már csak ötös meccset engedélyeztem :D Ezután elmentünk gyorsan bevásárolni az éjjel-nappali boltban és a medencénél töltöttük az este hátralevő részét. Én hajnali 4-kor kerültem ágyba, mert nagyon fáradt voltam már, de így utólag megbántam, hogy "korán" lefeküdtem, mert Yulia és Warez hajnalban újra elmentek Key Biscaynebe és ott nézték meg a napfelkeltét... Biztos fantasztikus látvány és érzés lehetett... 

Csütörtökön sajnos korán kellett kelnem, hogy befejezzem a bőröndömnek az összepakolását, mert 11-ig el kellett hagynom a szobám, mivel aznapra béreltünk a Zolival egy autót, hogy elmenjünk Orlandoba és a Kennedy Space Centerhez. Szerencsére a Chichi szintén február 26-ig maradt Miamiban, így rábíztam a nagyobb bőröndömet, hogy vigyázzon rá és ne kelljen elcipelnem magammal. Délután 1 órát beszéltem meg Zolival, hogy akkor vegyen fel a hostelnél, mert szerettem volna az utolsó perceket is kihasználni, hogy a többiekkel együtt vagyok a lobbyban...

Yuliával :)

Nagyon nehéz volt elbúcsúznom Yuliától, Miketól és Wareztől, mivel ez alatt a két nap alatt is nagyon a szívemhez nőttek, sok szép élményt éltem át velük, amit sohasem fogok elfelejteni! Búcsúzás közben beesett még Dan is, az ausztrál fiú, így tőle is el tudtam köszönni. Megbeszéltük Mikekal, hogy ha Bécsbe repül majd, akkor szól időben és esetleg meglátogatom ott, mivel amerikai szemmel az már nem távolság Magyarországról, valamint ha esetleg Yuliáék is valamikor Európában járnak, akkor megpróbálok elutazni oda, ahol éppen lesznek, de leginkább szeretnék visszamenni az USA-ba és ott összefutni velük újra! Nagyon hiányoznak már most is, napi szinten kapcsolatban vagyok velük WhatsApp-on, valamint néha skype-olunk.

Miután elköszöntem tőlük, Zolival először a Dolphin Mallba mentünk, ez egy hatalmas bevásárlóközpont Miami közelében, mivel meg szerettem volna nézni itt pár dolgot. Elég sok időt töltöttünk el itt, így délután 4 óra után indultunk csak el Orlando felé, méghozzá a délutáni csúcsforgalomban... Szerencsére csak Miami vonzáskörzetében volt nagy a forgalom és miután elértük a főutat, kevesebb autóval találkoztunk. Elég esős utunk volt, sajnáltam is Zolit, hogy ilyen rossz körülmények között kell vezetnie, mondtam is neki, hogy ha gondolja, akkor félúton szívesen átveszem a kormányt, ha fáradna, de erre végül nem került sor.

Este 9 után szerencsésen megérkeztünk egy kisvárosba Orlando mellett, mert ott foglaltunk szállást egy hotelben, mivel lényegesen olcsóbb volt, mintha Orlandoban vagy a Kennedy Space környékén aludtunk volna. Régen voltam már ennyire fáradt, mivel napok óta nem aludtam rendesen az állandó késői lefekvések miatt, így jó volt végre viszonylag korán álomra hajtani a fejem, mivel hosszú nap várt ránk!

Miami: február 4-11.

Már nagyon régóta nem írtam semmit a blogomba, ami leginkább annak "köszönhető", hogy az elmúlt három hétben annyi új embert ismertem meg és annyi új élmény ért, hogy próbáltam minden időmet nekik szentelni és kiélvezni az együtt töltött időt. Egyszerűen még mindig nem tudom felfogni, hogy idejöttem Miamiba teljesen egyedül, hogy egy kicsit önmagammal tudjak foglalkozni és bizonyos kérdésekre megtalálni a választ, ennek ellenére az itt töltött idő alatt szinte egy szabad percem nem volt, mert mindig volt valakinek egy kedves szava hozzám vagy valaki mindig a társaságomat kereste és mellém szegődött, hogy ne legyek egyedül és szórakoztasson, aminek persze nagyon örülök, mert nagyon érdekes embereket ismertem meg a világ minden tájáról. 

Hétfőtől (febr. 4) vettem egy biciklikártyát a decobike társaságtól 30 napra, ami 37$-ba került és egyszerre egy órán át használhatom a kerékpárt, de miután letettem valamelyik állomáson a több száz közül South Beachen, utána egyből felvehetem és igénybe vehetem újra. 

Ezt az egyik legjobb dolognak tartom Miami Beachen, mert arra ösztönzik az embereket, hogy tegyék le az autót és mozogjanak minél többet, valamint ha az ember turistaként érkezik a városba, akkor sem kell drágán biciklit bérelnie (egy napra a bérlés 10-20$ között mozog társaságtól függően) és mivel körülbelül 200 méterenként van egy állomás, ahol le- illetve fel lehet venni a kerékpárokat, így könnyen lehet mozogni a városban, mivel hatalmas hely Miami Beach is, Miamiról nem is beszélve... Az egyik legfantasztikusabb érzés szerintem, amikor minden reggelt úgy kezdesz és minden estét azzal zársz, hogy egy-egy órát az óceán mellett biciklizel a direkt erre kiépített úton, ahol rajtad kívül még több százan kerékpároznak, görkorcsolyáznak, futnak vagy éppen csak sétálnak és közben gyönyörködhetünk a tengerpartban, az Ocean Drive nyújtotta látnivalókban, hallhatjuk, ahogy a híresebbnél híresebb szállodák bárjaiból kihallatszik a zene és az emberek az utcán táncolnak rá... 

Egyszerűen ezt látni és tapasztalni kell, mert nem lehet szavakkal leírni, mit érez ilyenkor az ember, de az biztos, hogy nagyon boldog vagyok, hogy ha csak kívülről is, de megtapasztalhattam ezt a világot, mivel nekem nem is volt rá pénzem, na meg nem is vágytam rá, hogy ezekre a méregdrága helyekre beüljek, bőven elég volt maga a látvány és a feeling :)

Nagyon tetszik még South Beachen, hogy a tengerpart mentén nagyon sok szabadtéri edzőterem, valamint sportpálya van kialakítva, amiket az emberek teljesen ingyen vehetnek igénybe és az utca embere pedig nézheti, ahogy az izmosabbnál izmosabb fiúk edzenek és sportolnak. Megmondom őszintén, az elején sokszor majd leestem a bicikliről ezeken a helyeken, mert nem győztem kapkodni a fejem a sok gyönyörűen kidolgozott felsőtest tengerében, mivel Magyarországon ilyenben nincs részem, ha elmegyek sétálni vagy kerékpározni az utcán, itt meg folyamatosan futnak szembe veled a félmeztelen férfiak. Majdnem egy hónap után már hozzászoktam a látványhoz, de azért megmondom őszintén hiányozni fog ;)

Egy átlagos napom úgy néz ki itt South Beachen, hogy minden reggel felébredek 7-8 óra között, jól megreggelizem, majd elmegyek biciklizni és futni (mondjuk csak a hostel és a kerékpár állomás között szoktam kocogni, de tőlem már ez is nagy dolog, mivel a futás egyáltalán nem tartozik a kedvenc sportjaim közé), valamint ha angol előtt van még egy kis időm, akkor úszom egyet, angol után pedig irány a tengerpart, majd a hostel medencéjénél napozok és ismerkedem az új "lakókkal", este pedig a biciklizés után pinpongozni szoktam, ha találok partnert vagy a medencénél hallgatom a jobbnál jobb zenéket, mert van egy bár a közelében, ahol minden este van valamilyen ingyen ital vagy kedvezmény az italok árából a vendégeknek (megmondom őszintén én csak az ingyenes italokat szoktam itt igénybe venni, mert amúgy nem az olcsóságáról híres South Beach és inkább megveszem a boltban, amit megkívánok, mivel körülbelül 100 méterre van tőlünk egy éjjel nappali üzlet, ahol kb harmad vagy negyed annyi bármelyik ital és nekem megéri a "fáradtságot", hogy elsétáljak oda, nem is beszélve arról, hogy mennyit spórolok így, mert azért eléggé oda kell figyelnem, hogy mire mennyi pénzt adok ki, mivel nem egy hétig vagyok itt).

Szerdán (febr. 6) csatlakoztam Molinához és a barátaihoz, bementünk együtt a belvárosba busszal ebédelni, mert ismertek egy helyet, ahol minden szerdán egy dollárba kerül minden szendvics és ital, így jól teleettük magunkat ezen a helyen :) Utána még sétáltunk egyet a kikötőben, valamint benéztünk pár üzletbe, majd visszamentünk a szállásra, este pedig egy jót pinpongoztunk, valamint a medencénél beszélgettünk. 

Ezen a napon sok új ismerősre tettem szert, például Azizra és Sailra Svájcból, akik amúgy francia származásúak, és megígértem nekik, hogy ha eljönnek Budapestre a tavasz folyamán, akkor majd körbevezetem őket a városban és megmutatom a legjobb helyeket nekik, valamint segítek nekik olcsó repülőjegyet találni Genfből Budapestre, mert egy órára laknak tőle. Ősszel lehet, hogy Budapesten fog tanulni Erasmussal egy félévet Sail, de ez még nem biztos, de mondtam neki, hogy szóljon és akkor majd segítek neki mindenben itt, ők pedig várnak engem Párizsba, mert van ott lakásuk, valamint Svájcba is :) Megismertem ezen a napon egy kanadai fiút is, a Jeffryt, aki szintén egy hónapra jött Miamiba és ő amúgy a szabadidejében fotósként is dolgozik, méghozzá elég jó neve van a szakmában, mert nagyon sok ügynökségnek és modellnek készít portfóliót és itt Miamiban is szinte minden nap volt valamilyen fotózása, esténként meg mindig néztük, ahogyan a szebbnél szebb képeken órákon át dolgozott.

De a legnagyobb öröm ezen a napon akkor ért, amikor este leszólított a pinpong asztalnál egy szerb fiú, hogy magyar vagyok-e, mivel van egy magyar szobatársa és be is mutatott a Zolinak, akivel még aznap megbeszéltük, hogy mivel ő is és én is társat keresünk autóbérléshez, valamint hajós utazáshoz, így együtt fogunk rá elmenni és, hogy másnap utánanézünk majd együtt, hogy milyen lehetőségek vannak. Egyszerűen el sem akartam hinni, hogy ilyen könnyen sikerült partnert találnom a kirándulásokhoz! Minden álmom volt, hogy ha már itt vagyok Miamiban, ahonnan szinte a legtöbb hajó indul a világ minden tájára és ahol olyan nagy a konkurencia, hogy nagyon olcsón lehet utakat találni, akkor elmenjek egy hajós nyaralásra is, mivel kitudja, hogy eljutok-e még valaha ide és én egy olyan ember vagyok, hogy minden lehetőséget próbálok kihasználni, amit az élet kínál nekem, mivel úgy gondolom, hogy az utazás soha nem pénz kérdése, hanem bátorságé és, hogy mennyire tudunk lemondani érte más hétköznapi dolgokról az életben! Ezt azért is írom, mert ez az idő, amit itt töltöttem Miamiban nagyon hasznos volt számomra már csak azért is, mert mégjobban megtanultam, hogy hogyan tudok a legtöbbet spórolni ahhoz, hogy el tudjak menni azokra a helyekre, ahova szeretnék minél kevesebb pénzből, mivel ez elmúlt két évben is elsősorban ennek köszönhetem, hogy annyi helyre eljutottam Európán belül!

Sokan most biztos megmosolyogtok ezért a kijelentésemért, de én hiszek abban, hogy a pozitív gondolatok segítségével be tudjuk vonzani magunknak a jót és amit szeretnénk, mert pont ezen a napon reggel gondoltam rá, hogy most már ideje lenne megterveznem, hogy mit fogok csinálni február 14-e után, amikor lejár az első foglalásom a hostelben, mivel utána még kétszer hat éjszakát foglaltam kedvezményes áron még novemberben, mivel ingyenesen lemondhatóak voltak, és mondom majd úgyis itt tudom csak megtervezni és kitalálni, hogy merre fogok még menni, amíg itt vagyok Floridában és erre tessék, este már meg is találtam hozzá a megfelelő társat, méghozzá egy magyar ember személyében, aminek külön örülök, mivel jóval egyszerűbb megértetnem magam valakivel az anyanyelvemen, mint egy olyan nyelven, amit nem beszélek tökéletesen... Úgyhogy ezen az estén jogosan érezhettem magam a világ egyik legmázlistább emberének úgy gondolom! :)

Csütörtökön délelőtt végignéztük Zolival, hogy milyen lehetőségek vannak, ha hajózni szeretnénk és hosszas keresgélés és tanakodás után úgy döntöttünk, hogy úgy járunk a legjobban, ha két rövid útra megyünk el, mert ár/értékben magasan jól járunk velük, mivel all inclusive ellátást és kétágyas szobát kapunk ezért az árért arról nem is beszélve, hogy milyen csodálatos helyekre juthatunk el! Így le is foglaltunk még aznap február 18-22. között egy 4 éjszakás karibi utat 159$-ért/fő belső kabinban, ahol a hajó Key Westen és Cozumelben kötött ki. A másik utat pedig még függőben hagytuk, mivel a Bahamákra nagyon sok társaság megy 3 éjszakára és úgy voltunk vele, hátha lejjebb megy az ára addig, mivel február 22-25. között szerettünk volna menni.

Ezek után visszamondtam a szállásfoglalásom és elkezdtem megszervezni, hogy hol töltsem azokat az éjszakákat, amiket nem a hajón fogok. Szerencsére ez is könnyen megoldódott, mert 14-én Orlando közelében szálltam meg, 15-17. között Coral Springsben voltam egy ismerős házaspárnál, 18-ától 25-éig a hajókon tartózkodtam, az utolsó estémet pedig újra a Freehandben töltöttem, így körülbelül amibe ez a 12 éjszaka került volna a hostelben reggelivel és ha hozzászámolom még, amit ebédre és vacsorára költöttem volna, az bőven fedezte a két hajóutam árát, úgyhogy jó üzletet csináltam ezzekkel a spontán utakkal, úgy érzem :) De még mindig hihetetlen számomra, hogy sikerült véghezvinnem ezt az álmomat, mert azt elismerem, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne hajózni idekint, de egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ez teljesülni is fog!

A következő napokon nem történt velem úgy igazán említésre méltó dolog, élveztem a jó időt, na meg újabb embereket ismertem meg a hostelben :)

11-én hétfőn délelőtt befizettünk a Zolival egy Everglades túrára, amit ha ár/értékben nézek, akkor nem fizetnék érte mégegyszer ennyit, mert olyan érzése van az embernek, mintha futószalagon haladna és kicsit több látnivalóra számítottunk, mivel csak egy fél órás hajókázás volt a programban, ahol láttunk egy-két aligátort és madarat, de olyan volt, mintha ezek az állatok egész nap ott lennének és el sem mozdulnak onnan, mivel érdekes módon mindig tudta a vezető, hogy hol kell megállnia, hogy lássunk egy állatot. A hajókázás után volt még egy bemutató, ahol papagályt, skorpiót, varangyosbékát és kicsi valamint nagy aligátort nézhettünk meg közelről, sőt egy hölgynek meg kellett puszilnia a békát, mondván, hátha átváltozik királyfivá :) A túra zárásaként pedig egy élő aligátorral lehetett fotózkodni, amit jónak találok, mivel nem mindennap foghat az ember a kezében egy ilyen állatot, de rossznak is tartom, mert nekem erről az egész programról az volt a benyomásom, hogy körülbelül állatkínzás folyik itt az emberek kiszolgálása érdekében, ami nem jó dolog! :(

Este Molinával vacsoráztam a hostelben, mivel másnap ment vissza Spanyolországba és megbeszéltük, hogy együtt töltjük az utolsó estéjét itt. Vettem egy üveg rosé bort, amit még New Yorkban kóstoltam először, mivel nagyon finom volt, valamint a hostel bárjában is volt ingyen koktél aznap este, úgyhogy kellően jól éreztük magunkat. Az este folyamán megismertem Warezt, aki szobatársa volt Molinának, aminek nagyon örültem, mert így megvolt a társaságom az elkövetkezendő napokra is, amit még a hostelben töltöttem. :)
Hamarosan folyt. köv! :)